"Ne félj, hogy segétse senki magyarokat,
Mert jól esmerem én bolond kaurokat,
Míg nem látják égni magok házokat,
Nem segéti senki meg szomszéd házokat."
(Zrinyi Miklós: Szigeti veszedelem, I/42)
Induljunk ki abból, hogy a népeknek, miként az embereknek van lelkületük. Mindenki számára a legjobb, ha önmagával harmonikus kapcsolatban él. Ahhoz hogy a magyarság megtalálja a számára legkedvezőbb irányt, ahhoz leginkább önmagával kell tisztába lennie. Ehhez definiálnunk, legalábbis elmerengenünk kell azon, hogy milyen a karakterisztikája .. és ebből melyiknek van pozitív hozadéka. Remélhetően az eredmény annak kikristályosodása lesz, hogy mit értünk fejlődőképes magyar (azaz fejlődőképes és magyar) megoldásnak.
Az erre alkalmas válaszokat keresünk a következő oldalakon.
Természetesen mindehhez a magyarság karakterért kellene kiindulásképpen meghatározni - elfelejtve azt, hogy ez első megközelítésben rossz áthallásokat hozhat.
Sokan felléphetnek (felléptek és fognak fellépni számtalan alkalommal) a magyarság nevében - és nyilván a Törzszsövetség filozófiája is erre tesz kísérletet, nem kizárólagos szándékkal, hanem sokkal inkább inspiratív jelleggel .. de ehhez a magyarság nyelvi, kulturális, antropológiai jegyei helyett a mély-magyar értékrendszert kellene azonosítani.
Ez egyfajta világszemlélet és hagyományos már-már genetikailag vagy csak társadalmi szokásokban (kulturálisan) kódolt attitűd, amelyek a sorsközösség során kiválasztódási szempontként működött, és a legtöbb esetben a válaszok mozgatórugója volt. Nyilván azok sikeresek egy közösségben, akik leginkább megfelelnek az ott uralkodó közfelfogásnak, amely közfelfogás történelmi és gazdasági földrajzi események eredője - természetesen ezek a magatartások szelektálódnak ki erősebb mintaként.
Ennek átalakulása és régebbi értéktartalmainak felejtése folyamatos, részben kiegészül és gazdagodik. Ugyanakkor ha az emberhez hasonló tudatalattival a népek is rendelkezhetnek, akkor ettől eltérni tartósan, azt meghazutolni vagy tagadni: nem lehet - illetve lehet, csak nem vezet jóra. Így a gondok abból erednek, hogy valaki (ideértve egy nemzetet is) nem a személyiségének megfelelően adja a válaszokat a sors kihívásaira. Ez sikertelenséget, de nagyobb baj esetén frusztrációt és boldogtalanságot okoz.
Legbelső magyar lényünk (immanens magyarságunk) több szálon futtatható, ezek újra-felismerése számos zsákutcába vezető tévutat lezárhat, amelyek ismétlődő csapdákat jelentettek eddig is.
Ez a képességünk a családok generációinak tapasztalata és kiválasztódási öröksége valamint közös kulturális hagyomány, amelyek etnikailag csak annyiban színezettek amennyire egyes etnikumrészek más-más megkülönböztetésen és tapasztalati emlékeken mentek keresztül, majd olvasztódtak be.
1, Legősibb karakter-elemünk, hogy sztyeppei államszervező nép a magyarság. Ez cselekedeteinek (előnyeinek és tévedéseinek) mozgató rugója és magja. Jellegzetessége volt, hogy nem etnikai alapon köt szövetséget. Ezért is szükséges a vér-szerződés cselekedete, hogy fiktív rokonságok jöjjenek létre eltérő hátterű népcsoportok között. Így tehettünk olyan mértékű asszimilációs képességre, ami alapján genetikailag ma már nem igazán különböztethető meg szomszédaitól - mégis önállóan határozza meg önmagát.
Természetesen ezután meglepve kell fogadnunk, ha valaki magyarnak tartja magát, de etnikailag szelektál. Elméletileg bármely népcsoport csatlakozhat egy államszervező (hun, magyar, kazár stb. államalakulathoz, ha az államszervező néppel hajlandó azonosságot vállalni, és idővel jellemzően azzal keveredik - bár ez nem kötelező elem). Ugyanakkor az itt lentebb taglalt kulturális és nemzetfilozófiai alapok elfogadása, elsajátítása alapfeltétel kellene hogy legyen - elfogadva a kölcsönös interakciók, hatások módosító szerepét.
2, Az egyes pontból adódó technikája a magyaroknak, hogy önkéntes szerveződés jellemzi. A kalandozások és minden kifele irányuló katonai akció önkéntesek (alkalmiak) és nyereségorientáltak. Nyilván ebből adódik, hogy egy földrajzi medencében való bezártság következménye az lesz, hogy növekszik az egymás közötti versengés, és a keretek közötti létből eredő felesleges energiapazarlás, - aminek ellenpróbája, hogy kiszakadva Magyarországról, többen válnak sikeressé, mint a "karámon belüli" ütközéseknél.
Mindebből eredő negatív tapasztalat az a félelemmel igazgatott (rosszul beidegződött) feltevése a magyaroknak, hogy a nyereség csak mások kárára érhető el (bármilyen közösségen, csoporton belüli partner kárára .. ).
Mai Magyarországon belül a másik magyar vagy egy etnikummal ellentétesen, vagy előtte a Kárpát-medence keretiben gondolkodva, azon belül annak megélése, hogy a többi nemzet kárára tudja csak elképzelni saját sikerét) - és amelyen természetesen túl kellene lépni, felismerve a szélesebb kereteket (pl. EU-n és globalizáción belüli tágas tér) .. és ismét felhasználva az egyes pontban írt régiós és új konstrukciókban meglévő (gazdasági) szervezői képességet.
3, A központi hatalommal szemben kritikus és bizalmatlan. Eredete nomád törzsi, ennek filozófiai, államfelfogási megerősítése a későbbi vármegyei ellenállás, majd legutóbbi tapasztalata az oktrojált diktatúrákkal szembeni rezisztencia (Bach-rendszer, Rákosi-Kádár rendszer). Ennek köszönhetően egy "szent korona" központisága édesebb elmélet, mint egy királyi dinasztia istenítése - az Árpádok több évszázados törekvései ellenére. Mondhatni, hogy más népeknél is megjelenik a centralizáció elleni küzdelem, tehát itt sem beszélhetnénk másról, de ezzel az általánosítással vitatkoznék - alapvetően erősebb a szabadság iránti vágy mind egyéni mint közösségi szinten.
Importált, és mondjuk ki: nem magyar viselkedés a vezérelvű szemlélet (eleve minimum két vezető, egy spirituális és szimbolikus főhatalom és egy katonai-gyakorlati vezetés volt a jellemző, de sokkal inkább a hét vezér története alapján több szabad és független erő közös megállapodása) .. a latin cézarista egyszemélyi vezetés német és bizánci közvetítéssel érkezett hozzánk, de sok középkori államhoz hasonlóan nem valósult meg teljesen (vajda, nádor, ami másutt majordomus).
A latin (római majd olasz duce) vezérelv, vagy ázsiai (perzsa despota vagy cár atyuska) eredetű vezérkövető lelkület a magyarságtól távolabb áll, az erre fogékony személyek jobb ha kiírják magukat a magyar fogalomkör túlzott használatából.
A vállalkozó kalandozó magyarsághoz közelebb áll egy ázsiai, pl. a japán csoportos konzultatív vezetési technika, ami annyiban nem demokratikus, hogy a tapasztalat előnyt és tekintélyt élvez, de vélhetően nem volt ez másként a harcosok kasztjában sem - itt se tévesszen meg minket a japánoknak a kínaiktól átvett (olykor csak kultikus) császárimádata, majd az imperializmus sikerén felbuzdulva másolt militarizmus szelleme).
4, Rugalmasan alkalmazkodik a környezet változásaihoz - ez egyébként minden evolúciós folyamat követelménye - de ez igazabb valóság, mint az a vastagnyakú konokság, amelyet szeretünk magunkról képzelni. Leginkább itt áll a magyarság most gyenge lábon - egyetlen mai napig virágzó eleme az adókerülés.
Az inkább törik mint hajlik ideológiája sosem volt olyan sikeres a magyarság számára mint az hinni szeretné (Rákóczi, Kossuth, 1918). Szerencsénkre ritkábban alkalmaztuk, bár akkor éppenúgy megszenvedtük - Míg az adaptív tanulás, egyfajta előremenekülés, és új energiák bevonzása felszabadító erejű volt (bajor lovagok, Anjouk, Pragmatica Sanctio, Dualizmus).
5, Innovatív és vállalkozó népnek tekintjük magunkat boldog perceinkben. Minek is tekinthetnénk a Honfoglalást és a kalandozásokat, amelynek gátat csak az akkor ismert világ ellenállása szabhatott. Ebből befelé is adódik egy mobil társadalmon, belül a rétegeiben és azok között is. Maga az egész társadalom még valamikor a katonai demokráciák idején a képességek elismerésén alapult, és a harcokban való jeleskedéssel a felemelkedés természetességét elfogadta. Nem kellett feltétlen irigykedés tárgyát képeznie más ember sikerének - sokkal inkább a közös öröm és az elismerés lehetett a jellemző.
A kockázatot vállaló szemlélet lett leginkább elfelejtve a gyakorlatban, de elméletben a népvándorlás és letelepedés mítosza minden generáció fejében ősi példaként élt tovább - miért is nem építünk erre manapság, mint szemléletbeli hozzáálláshoz.
Tévedéses formája a múltbanézés további sallangjai, a görcsös ragaszkodás a múlt elemeihez, és helyeihez. Igazából a képesség magját és esszenciáját: a továbblépés és a jól kitervezett kockázatvállalás emlékét kellene ápolni. A tanulságok közül ezt kell feléleszteni és életben tartani mint szunnyadó parazsat.
6, Az öngondoskodás képessége (3as és 4-es, 5-ös pontok alapján). Ha logikusan végigvesszük, nem is lehet másként: aki sem a központi hatalomban nem bízik, de önmagát megújulásra képesnek és kreatívnak tartja, az sokkal jobban bízik önmagában saját élete igazgatásában.
Gyakran elmerengek, hogy azok az emberek akik teljesen bizalmatlanok a felső politikai rétegben, és nem sokat számítanak a társadalom többi tagjára sem, azok miért gondolják teljesen következetlenül, hogy az Állam, mint a nép és vezetőinek összessége, majd jobban fog róla gondoskodni róla, mint ő saját maga (?).
És valóban, nem jobban kellene bízni saját döntéseinkben, mint egy önmagára költő bürokratikus rendszerben (kormányzat és állam), amely óhatatlanul a közpénzek elsíbolására épül?
A magyarság alkatilag vélhetően a szabadelvű minimál-állam, és azt ezt kiegészítő önkéntes és kölcsönös társulások (civil közeg, magán-takarékoskodás) felvirágzása esetén lehet sikeres.
Ez jellemezte a korai dualizmus és a bethleni konszolidáció éveit.
Összefoglalva, magyarságunk sikeres megéléséhez útmutatónk legyen zsinórmértékként:
1, Nyitott társadalmi integráció - a kultúránk elfogadása esetén
2, Önkéntes szerveződésekre épülő rendszer
3, Decentralizált, nem vezérelvű hatalomfelfogás
4, Rugalmas reakciók az új kihívásokra
5, Innovatív, múltba-merengés helyett
6, Öngondoskodásra épülő szemlélet
