"Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvedre!"

(Kölcsey Ferenc: Himnusz)

Árpád fordul egyet sírjában. Árpád idegen és félrokon törzseket kovácsolt össze egy sikeres projektért. Nem voltak rokonok (fajilag),  ... ezért kellett vérszerződést kötni, hogy quasi-vérségi kötelék jöjjön létre idegenek között.

Kétségtelen, hogy komoly hagyományai vannak a magyar pártoskodásnak. Ugyanakkor a pártoskodást nem szabad összetéveszteni azzal a felfogással, amelyik elve lereszeli a magyarságot, és az amúgy felhígult-változatos etnikumú magyarságon belül egyes elemeket ki kíván szorítani a magyarság testéből - egyik ideológiai vita, a másik már faji alapú.

Vélhetően a magyarok medence-effektusa okozza a saját húsba harapást, és önmagának mint népnek a szétzilálását:

Medence-effektusnak azt nevezem, aminek következménye a magyarokra jellemző irigység, és kreatív összefogásra való képtelenség - nem az az összefogás, hogy "egy a zászló egy az akármi" jelszava alatt egy fel nem kent valaki mögött minden demokratikus elemet, szabad szellemből eredő kritikát felszámolunk. Már azért sem, mert a korlátoltság magvát vetjük el ezzel, és ez hosszabb távon a nemzet satnyulását hozza.

Ha egy jól körülhatárolt területre összezárunk sokakat, akkor azok a véges javakra úgy tekintenek, hogy azokból bármit csak más kárára tudnak megszerezni. Eszerint a magyar csak a többi nép (román, szerb, szlovák) kárára, vagy azok a mi kárunkra gyarapodhatnak - ha meg egy kisebb csonka országba zárnak be, akkor idővel az a feltételezés, hogy magyar a zsidó vagy cigány kárára érvényesülhet, illetve fordítva. Természetesen ez a gondolkozás nem áll meg a szomszéd küszöbén, beívódik a hétköznapokba generációkon át, mintákon át - Tehát magyar a magyarra is úgy tekint, hogy egyik boldogulása fáj a másiknak, ha a valakinek jobban megy az óhatatlanul aggodalmat vált ki.

A törzsi háborúk egyre kisebb egységekben zajlanak, a végső állapota az egyén teljes harca mindenkivel a környezetében, és ennek felülemelkedés esetén is egy elfojtott maradványa: az irigység.

Trianon csak fokozta a magyarok azon tanulási képességét, hogy valamilyen előnyt csak valakinek a kárára lehet érvényesíteni - és viszont: kitűzött céllé vált a revans. Addig is az országon belül indult meg a kiszorítósdi (numerus clausus) a dzsentri és a zsidó között. Egyre inkább egy zárt és véges összegű játékként jelenik meg a küzdelem a medencén (lavóron), és akár az ország keretein belül.

Ez a betegséget, csak visszafelé lehet kúrálni, felszámolni a szűkkeblű irigységet magyar és "másfajta" magyar, és nem magyar között.

A kreativitás, a tőke bevonzása, a mindenki nyer, és a valaki (mondjuk a centrális magyarság vagy maga Budapest) szervezésében történő fejlődés esetén, a fejlesztés és némi extra előny begyűjtése csak ritkán merül fel alternatív stratégiaként.

Egy tenger melletti nép - mondjuk a holland - okoskodhat úgy, hogy kölcsönt kér szomszédjától, felvesz angol hajósokat, felbérel egy pl. portugál kapitányt, majd Afrikát megkerülve elhajózik a Fűszer-szigetek felé. Ott feltankol, és vállalva az utazással, piaci változásokkal járó kockázatot: hazajön, kifizeti a résztvevőket, visszafizeti a kölcsönt, és nyereséggel zárja a boltot. ... és rájön, hogy ez jó. Egy pillanatra képzeljük el ezt a fajta mentalitásbeli különbséget.

- Aktívan, cselekvően és kooperatívan valaminek az élére áll, vállalja a felelősséget (nem egy másik népre, nemzetre fogja balsorsát) ... és jutalmazza a Sors, minekután meg is erősíti ebbéli felfogásában: Jól cselekedett. Ezután fontosnak tartja a kikötő idegen matrózait, a gyémántcsiszoló zsidót, a jövevény festőt és mindenkit aki (ami) városát gazdaggá teheti.

A magyarságnak is voltak nyitott végű tapasztalásai ... bár ezek egyrésze is rablásról szólt (sajnos). A sztyeppén is jó balhé volt más állatának elhajtása - no, de a kalandozásokban tényleg érdemes volt összefogni, ... igaz akkor medencén kívüli népek ellen folyt, és nem magyar testvérek ellen. Mindenesetre ilyenkor legalább nem a törzsszövetségbe egyesült társutas és nem vérségi rokonok ellen irányult a "vállalkozás".

Amikor a "Medence" bezárul, akkor elkezdődik az egymás kárára szervezkedés. Nem futva végig a Himnuszban megírt történelmünkön: Végső kicsengése az, amikor a nyilas házmester alig várja, hogy a zsidó háziúrékat elvigyék a padlásról, és megkaparinthassa a festményeiket, amit persze nem tud értékelni - hiszen nincs hozzá ismerete - hát, eladja egy német katonának és az érték távozik az országból Sopronnál, mígnem egy amerikai műkereskedő újra értékében a világpiacra dobja. Mindenki vesztett.

Jelenkorunkban csupán annyi a kérdés, hogy mikor jelenik meg az alkotó magyar szervezőerő (olyan országban nem fog, ahol egy Kedves Vezér osztja az észt lelassuló-aggódó, felfelé rettegő bürokrácián keresztül), amikor végre nem egymás kárára, hanem szövetkezve, kölcsönös előnyökben üzletelve keresik boldogulásukat a magyarok .. és minden volt vagy vélt "társnemzet".

Igen, ez egy szatócs-kereskedő világ. Nem harciasak mint a poroszok vagy a kurucok, .. hanem üzletelő: miként az angolok, rajnai németek, városi zsidók, ...  és a jó bécsiek, kassaiak, kolozsváriak, vagy debreceniek és úgymint a hanza-városi lengyelek, dánok, németek, oroszok - ugyanúgy, ahogy a valójában az alig létező magyar polgárok (kisgazdák - vállalkozók és birtokosok) ... mondhatni: önálló egzisztenciák.